Manapság mindenki, akinek két darab ép hangszála van, azt hajtogatja napestig, hogy semmi szín alatt nem szabad a háborút kiterjeszteni Rafahra. Ezt halljuk politikusoktól, ezt visszhangozzák a média kétlábú akusztikus panelei, ezt csiripelik a vakondok a távíródrótokon. Érdekes, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe feltenni a kérdést, hogy „miért is ne”?

Nyilvánvaló, hogy minden háború pokol és minden ártatlan ember halála szörnyű katasztrófa. Most, miután ezt a magától értetődőségbe csomagolt morális evidenciát megsüvegeltük, érdemes körülnézni, hogy mi is történik a háború gyakorlatában.

A világ, amiben élünk, egyre gyorsabban urbanizálódik. 1920-ban még csak az emberiség 20%-a élt városokban, ez a szám 1950-re 30%-ra emelkedett, és 2020-ban elérte a 56%-ot. Ennek megfelelően a háború is átalakult, és zöldmezős beruházásból egyre inkább urbánus foglalkozássá vált. A városok, az ipari területek és az az ipari tevékenységhez egyre inkább hasonló mezőgazdaság, egyre gyorsuló mértékben nyeli el a beépítetlen területeket. Ebből kifolyólag azok a hadseregek, amelyek a múltban mindent megtettek, hogy megkerüljék a sűrűn lakott területeket, manapság kénytelenek egyre inkább városokon keresztül felvonulni és városokban harcolni.

Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedek döntő csatáinak jelentős része városnevekhez kapcsolódik.

Ezek a városi harcok az esetek döntő többségében nem kihalt szellemvárosokban dúltak, hanem a legjobb esetben is csupán részlegesen evakuált agglomerációkban.

Ez mind szép és jó, mondhatná valaki, de a Rafahban élő 1,2 millió lakos illetve menekült, mégiscsak 1,2 millió ember, ami nem hasonlítható a bahmuti 70 000-hez, de még a mariupoli 400 000-hez sem.

Én személy szerint nem tudom, hogy a demográfiai számok a hányadik nulla után töltődnek fel morális tartalommal. De még ha el is fogadjuk ezt a fajta érvelést, akkor is érdemes körülnézni, hogy a rafahi 1,2 milliós esettanulmány egy nagyságrendbeli kivételt képez-e.

A válasz az, hogy távolról sem.

Ha csupán 15 évre nyúlunk vissza, akkor is számos olyan városi hadjáratot látunk, ami a milliós klubhoz tartozó agglomerációkat célozta meg. 2015-ben a szintén 1,2 milliós Adenben 107 napon át dúltak a harcok. Utána 2019-ben újabb 22 napon át ugyanott. 2017-ben 79 napon át dörögtek a fegyverek a 2,3 milliós Aleppóban, és ugyanebben az évben egy teljes hónapon át az egy milliós Hamában. 2018-ban pedig a 2,6 milliós Damaszkusz negyedeiben folyt a harc a kormánycsapatok és a lázadók között.

A San Remo-i megállapodás jelentősége a zsidó nemzeti otthon megteremtésében

Erre persze azt lehetne mondani, hogy ezek az úgynevezett „fejlődő világ” belső harcai, és nem egy nyugati demokrácia katonai akciója egy barnább-szegényebb-áldozatabb „fejlődő világ”beli nagyváros lakossága ellen.

Az ilyesmi teljesen elképzelhetetlen lenne.

Persze, csak akkor, ha nem történt volna meg.

2016 október és 2017 júliusa között iraki kormánycsapatok a szövetségeseik támogatásával próbálták bevenni az Iszlám Állam csapatai által védett Moszul várost. A The Independent által közölt adatok alapján a harcoknak 40 000-nél több civil áldozata volt.

Ezt a számot egyesek erősen túlzónak találják, annak ellenére, hogy nagyjából egybevág az Iraqi Body Count Project számaival. Ezek alapján az iraki háború folyamán minden 100 halálos áldozatból 77 áldozat civil, nem-hadviselő volt.

De hát kiknek a számlájára írható ez az áldozatlista?

Elsősorban ott vannak az iraki kormánycsapatok, akik a házról házra folyó harc dandárját a vállaikon hordták. Másodsorban az USA, amely manapság egy pszeudo-moralizáló politikai hadjáratot folytat Izrael tervezett rafahi akciója ellen. Ők főleg HIMARS rakétavetőkkel és M777 tüzérségi lövegekkel segítették az iraki szövetségeseiket. Harmadsorban ott volt az Egyesült Királyság, amely most fegyverembargóval fenyegeti Izraelt, ha belekezd a rafahi kalandba.

Ők is a meglehetősen kétes pontosságú csöves tüzérséggel lőtték Moszult. Negyedikként ott voltak a Gázában azonnali tűzszünetet követelő franciák. Ők is csöves tüzérséggel és a légierőjükkel bombázták a várost. Ötödikként ott voltak a német légierő Panavia Tornadoi is, amelyeknek a szárnyát akkor még nem görbítette el a „proporcionalitás” miatt érzett aggodalom. A manapság szintén embargózó Kanada különleges műveleti alakulatokat tett bele a közös kalapba, akik a kurd Pesmerga csapatait kísérve harcoltak Moszulban.

Az Iraqi Body Count Project adatai alapján az életüket vesztett civilek 37%-a a nyugati szövetségesek fegyvereinek esett áldozatul.

Hogy miért fontos ezeket a 7 évvel ezelőtti dolgokat felhánytorgatni?

Először is azért, hogy rámutassunk a tervezett raffahi akcióval kapcsolatban, Izraelre nyomást gyakorló nyugati államok képmutatására. Fontos azt is megemlíteni, hogy Izrael gázai háborújával ellentétben ezek, a honi partoktól több ezer kilométerre végrehajtott akciók, igen nehezen minősíthetőek honvédő háborúnak. Ha az ISIS által elkövetett atrocitásokkal igazolni lehet egy katonai intervenciót több ezer kilométer távolságban, akkor miért ne lehetne igazolni Izrael válaszát az oktober 7-i atrocitásokra néhány ezer méter távolságban?

Másodszor pedig azért, hogy megkérdezzük azokat a politikusokat, egyetemi és médiaszemélyiségeket, akik a morális felháborodás pozíciójából beszélnek az 1,2 milliós Rafah ellen tervezett támadásról, hol voltak, amikor a nyugati szövetségesek az 1,8 milliós Moszult támadták meg? Miért nem emelték fel akkor és ott a szavukat a „példátlan humanitárius katasztrófa” megakadályozására?

Ha pedig ezt nem tették meg soha semmilyen más kontextusban, hanem csak és kizárólag a zsidó állammal kapcsolatban, akkor nézzenek magukba, és töprengjenek el egy percre az indítékaikat illetően.