Robert C. Castel

Médiatár

Mi az orosz Blitz valódi célja Ukrajnában?

Az orosz bombázóhadjárat kezdete óta gyűjtöm az adatokat, böngészem az elemzéseket, újraolvasom a történelmi esettanulmányokat. Mindeközben nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy úgy jártunk, mint az egyszeri sakkmester. A gyalogokat húzogatjuk lázasan, és közben elnézzük az ellenfél vezérét. Annyira elmerülünk a részletekben, hogy szem elől tévesztjük a lényeget. Robert C. Castel elemzése.

Ami az adatok gyűjtését illeti, már abban nincs sok köszönet. Az 1999-és koszovói háború folyamán a NATO hatalmas katonai hírszerzési apparátusa duhajul optimista jelentéseket közölt a szerb fegyveres erőknek okozott veszteségekről. A harcok lezárásával azután bekövetkezett az, amitől a katonai elemzők mindennél jobban rettegnek.

A tegnap harcterei a ma turisztikai látványosságaivá váltak. Rövid idő alatt a bárki által megszámolható kilőtt szerb harc járművek listája, a több százról a néhány tucatra töpörödött.

Azóta mindannyian búsabbak, de bölcsebbek lettünk, már nem várjuk meg a harctéri turistaszezon beköszöntét. Indulásból igen kevés hitelt adtunk a hadviselő felek és a titkosszolgálatokként számontartott propagandisták adatainak. Azok, akik belülről is látták a katonai bürokráciák működését, tisztában vannak vele, hogy ezek még a saját leltárukat sem tudják revízióképessé tenni, nemhogy felmérni az ellenségét. Sajnos ez korántsem üres poénkodás. Néhány nappal ezelőtt röppent világgá a hír, hogy a világelsőnek számító ötszögletű hadügyminisztériumnak a sokadik nekifutásra sem sikerült abszolválnia az obligát könyvvizsgálatot. Ha pedig nekik nem megy, akkor mit várhatunk el az oroszoktól vagy az ukránoktól?

Summa summarum,

ami a számadatokat illeti, a legjobb, ha férfiasan beismerjük, hogy igazából semmit sem tudunk.

Az elemzésekkel sem sokkal jobb a helyzet.

Minden egy szilárd archimédeszi ponttal kezdődik. Ez a pont vagy az ukránok, vagy az oroszok elkerülhetetlen győzelme, és ezen a ponton megkapaszkodva azután már gyerekjáték kifordítani a sarkaiból a földet. Az általunk dédelgetett okozati lánc dominói fegyelmezett katonákként sorakoznak fel egymás mögött, és precízen egymásra borulva rajzolják ki az egyetlen lehetséges kimenetelt.

De ezen a téren szerencsére nem minden negatív. Néha belebotlok egy-egy brilliáns fiatal elemzőbe, akik olyan összefüggésekre mutatnak rá, amikről én még csak nem is álmodtam. Ez a korcsoport a még meg nem szerzett tudásanyag hiányát kreativitással és gondolati rugalmassággal pótolja. Ha fogcsikorgatva is, de be kell ismernem, hogy igen hatékonyan.

Ami a legelkeserítőbb az orosz bombázóhadjárat nyomán hömpölygő betűáradatban, az a történelemmel szembeni teljes indifferencia. Amire szükség van az érveink alátámasztására, az YouTube-ból, History Channel-ből beszerezhető. A laikusok által is jól ismert történelmi eseteket vég nélkül recikláljuk, a valós múlt komplex és ellentmondásos történései egyoldalú, ideológiai Moebius-szalagokká válnak. A verkli pedig végtelenítve nyekergi ugyanazt a dallamot:

„A Blitz nem működött: nem működött Hamburgban, Drezdában, Tokióban, de Koreában meg Vietnámban sem. A stratégiai bombázás marhaság mert nem működik. Putyin újra tévedett”.

Hogy ez valóban így van-e, és hogy mik a tanulságai a legrelevánsabb, időben és technológiában a jelenlegihez legközelebb álló esettanulmányoknak? Ezeket a kérdéseket sajnos senki sem teszi fel. Mik a tanulságai Koszovónak, Iraknak, Libanonnak? Mik a tanulságai a specifikusan az elektromos infrastruktúrák ellen viselt bombázó kampányoknak Koreában, Vietnamban, a Sivatagi Vihar hadműveletben, Szerbiában stb.? Senki sem beszél erről, mert ellentmondásos és komplex tanulságokról van szó, amik nem illenek bele egyik fel narratívájába sem.

Az egész leginkább egy madárijesztőállítás–olimpiára emlékeztet, a legmagvasabb, legveretesebb schopenhaueri hagyomány szerint. Ahelyett, hogy komolyan vennénk a kérdést, és megbirkóznánk vele, a karikatúráját mutatjuk be és azzal hadakozunk.

„Pusztán stratégiai bombázással nem lehet háborút nyerni”

ismételgetik orrvérzésig. De állította-e egyáltalán bárki, a két világháború közötti bombázó próféták – Douhet, Trenchard, Mitchell stb.- után, hogy a dolog lehetséges? Nincsenek se csodafegyverek, se csoda-doktrínák. A stratégiai bombázás csupán egy eszköz a hadviselés eszköztárából.

A győzelem a különböző eszközök együttes felhasználásának az eredménye.

Egy másik ilyen madárijesztő a gazdasági és az operációkutatási redukcionizmus. Azok, akik kiszámolták március elején, hogy a Javelin alacsonyabb árából kifolyólag május idusában fog kimúlni az utolsó orosz tank, most hasonló kalkulusokat gyártanak. Az egyik oldal narratívájában az orosz cirkálórakéták mókatára ürül ki minden vasár- illetve ünnepnapon, a másik oldal pedig heti szinten temeti az ukrán energiagazdaságot.

Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a számítógépjeink megteremtettek minket a saját képmásukra, bináris lényekké téve minket. Csak az jut el a tudatunkig, ami vagy egy, vagy nulla. Az árnyalt gondolkodás analóg óraműveit már réges-régen a roncstelepre száműztük.

Pedig, ha kicsit mélyebben belekotorunk a stratégiai bombázás esettanulmányaiba, akkor az ismert kliséken túl néhány igen érdekes meglátással, tanulsággal találkozunk. Csupán annyit kell tennünk hogy feltesszük a legkézenfekvőbb kérdéseket.

Vegyük például az unalomig emlegetett 1940-1941-es Blitzet. Mi volt a németek célja ezzel a stratégiai bombázókampánnyal?

A brit lakosság, illetve a brit politikai vezetés moráljának a megtörése? A brit hadigazdaság összezúzása? Ha voltak is ilyen hosszútávú stratégiai céljaik, ezeknél jóval fontosabb és sürgetőbb volt a légihadjárat műveleti logikája. A hátország támadásával egy olyan anyagcsatát kényszeríteni a brit légierőre, aminek a végeredménye a brit vadászrepülőszázadok felmorzsolása, és a légifölény megszerzése lett volna. A légifölény megszerzése nélkül ugyanis a normann hódítás 20. századi változata biztos kudarcra volt ítélve.

A német Blitz analógiájából kiindulva, egyáltalán nem kizárt, hogy az orosz Blitz célpontja Ukrajnában valójában nem is az energia-infrastruktúra, hanem valami egészen más. Az energia-infrastruktúra csupán a csali szerepét tölti be.

Az orosz Blitz valódi célpontja az az integrált ukrán légvédelmi rendszer,

ami a múlt év elején alaposan megnyirbálta az orosz légierő szárnyait. Ez a légvédelmi rendszer volt az, ami megakadályozta az oroszokat abban, hogy Ukrajnában is a szíriai forgatókönyvet alkalmazzák. Az orosz hadsereg logisztikai kálváriája akkor vált örökfilmé, amikor az orosz légierő nem tudta repülő tüzérségként támogatni a harcoló csapatokat, és a háború egy hagyományos tüzérségi háborúvá atavizálódott.

Az energia-infrastruktúra egy olyan nagystratégiai értéket képvisel, amit Ukrajnának mindenáron meg kell védenie. Az energiahálózat védelmének a terhe egy olyan légvédelmi rendszerre zúdult, ami meglehetősen kimerült az ukrán légtér, és ezen belül a fronton harcoló ukrán csapatok védelmében. Az orosz bombázóhadjárat tömege, időzítése, intenzitása és többirányúsága arra van optimálva, hogy a lehető legnagyobb terhet rója az ukrán légvédelemre. A sajtóban gyakran emlegetett mérce, a sikeres lelövések arányszáma teljesen félrevezető. Ebben a megmérettetésben ugyanis

nem az a lényeg, hogy az oroszoknak hány csapásmérőeszköze talál célba, hanem az hogy Ukrajnának hány légvédelmi rakétája maradt.

A dollárt a dollárért alapú összehasonlítás is félrevezető. Az oroszoknak megéri elveszteni egy drága cirkáló robotrepülőgépet, ha ezzel ki tudnak pipálni fel tucat “olcsó” ukrán S-300-ast. Az oroszok szempontjából teljesen “jó üzlet” úgy fejezni be ezt a kampányt, hogy egyetlen modern csapásmérőeszközük sem marad raktáron, ha ezzel sikerül felszámolniuk az ukrán légvédelmet.

A többit majd elvégzi az orosz légierő.

De mi van a Nyugatról érkező légvédelmi rendszerekkel, kérdezhetné valaki. A jóval modernebb NASAMS, Patriot stb. eszközökkel? A válasz erre a teljesen valid érvre két részre oszlik. Egyrészt a Nyugat valószínűleg nem rendelkezik elég fegyverrel ahhoz ahhoz, hogy egy teljesen új légvédelmi rendszert építsen ki egy Ukrajna méretű országban. Másrészt, fontos szem előtt tartani, hogy a “légvédelmi rendszer” – ben a hangsúly a “rendszeren” van. Egy magányos Patriot üteg egy meglehetősen hatékony, néhány tucat kilométer átmérőjű kupolát tud borítani a közvetlen környezete fölé. A NASAMS-ok harci repülőgépektől örökölt rakétai hasonlóan hatékony helyi védelmet szolgáltathatnak. Még a múzeumokból tetemrehívott Hawk rendszerek is hasznos szolgálatot tehetnek. Amit azonban ez a nyugati légvédelmi “motley crew” nem tud, az rendszerként működni. Vitathatatlan, hogy az egyedi eszköz szintjén Ukrajna saját légvédelmi rendszere jóval elmaradottabb volt, mint az új nyugati eszközök. Ezt viszont bőségesen ellensúlyozta az a tény, hogy ezek a sokszor több évtizedes eszközök egy egységes rendszerbe voltak integrálva, ami egy több rétegű vaskupolát borított Ukrajna fölé.

Ami az ukrán energia-infrastruktúra ricsaja mögött lezajlik az a régi, bizonyított hatékonyságú ukrán légvédelmi rendszer lassú felmorzsolása. Ha Ukrajna képes lesz arra, hogy a régi rendszer maradványaira, és az új nyugati vendégjátékosokra építve egy integrált légvédelmi rendszert alakítson ki, akkor a légifölény továbbra is vitatott marad. Ha viszont az orosz stratégiai bombázóhadjáratnak sikerül elérnie a valódi célját és Ukrajna hatékony légvédelem nélkül marad, akkor hamarosan a szíriai forgatókönyvből ismert képsorokat fogjuk látni Kelet-Európában is.

Ezek is érdekelhetik