Töredelmesen bevallom, hogy sokkal nagyobb gyönyört okoz nekem Fukuyama teológiai munkásságát kritizálni, mint a nagy vetélytársra, Samuel Huntigtonra fordítani a célkeresztet — írja jegyzetében Robert C. Castel.

Számomra Huntingtont kritizálni a “baráti tűz” fájdalmas megfelelője, mivel az utóbbi három évtizedben a nagy realista “vívóiskolájának” a színeit viseltem. Az ukrán háború hat hónapja azonban elegendő időt adott arra, hogy elgondolkodjam a két unalomig ütköztetett tézisen, és arra a következtetésre jutottam, hogy Huntington “civilizációk háborúja” tézise sokkal nagyobb potenciális veszélyt rejt magában, mint Fukuyama Marx-ét idéző kiáltványa a történelem végéről.

Fukuyama 1989-as cikkével 25 éves koromban találkoztam először. A nagy találkozás az első egyetemi évem első órainak egyikén történt, hat év hadsereg, Libanon, Gáza, Ruanda, háborúk, humanitárius katasztrófák és egyéb borzalmak után. Lehet, hogy Fukuyamának a Cornell Egyetem aulájából nézve valóban úgy tűnt, hogy véget ért a történelem. Nekem azonban ott lapult a zsebemben a behívóm az első tartalékos szolgálatomra, és tudtam, hogy a történelem az ujjaival malmozva vár rám az egyetemi év szünetében.

Azt csupán csak később értettem meg, hogy

a világ közben két pólusúból egy pólusúvá alakult át, és hogy sürgős szükség támadt egy cukorbevonatra, ami lenyelhetővé tette az új amerikai hegemóniát a világ számára.

A látványcukrászt pedig, aki ezt a cukormázat a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban kikeverte, Francis Fukuyamának hívtak.

Ezzel a megnyugtatóan diadalittas próféciával ellentétben, Samuel Huntington egy sokkal sötétebb jövőképet vetített elénk. Egy olyan világot, ahol a jövő háborúit nem nemzetállamok, hanem civilizációk fogják megvívni egymással.

A vita a két prófécia hívei között a középkori hitviták vehemenciájával folytatódott több évtizeden át, mígnem egy fagyos februári reggelen a Kijevbe becsapódó orosz rakéták sok más illúzióval együtt Fukuyama tézisét is darabokra szaggatták.

Elkötelezett huntingtonistaként tulajdonképpen örvendeznem kellett volna, hogy az általam is sokszor védett “civilizációk háborúja” tézis végleg legyűrte a délibábos vágyálmokba révedő ellenfelét. Örvendeznem kellett volna, de mégsem örvendeztem.

Hogy miért?

Azért, mert

megdöbbenve láttam, hogy ugyanazok a militáns pacifisták, akik csupán néhány héttel korában foggal-körömmel védték a Fukuyama-féle fantazmagóriákat, hirtelen ugyanazzal a vehemenciával tették magukévá a “civilizációk háborúja” tézist.

Ha mégsem ért véget a történelem, és nem lépünk be a tökéletes kanti béke korszakába, akkor legyen háború. Ha lúd, legyen kövér. Ha már háború, akkor legyen civilizációs háború. Ha kell, a legutolsó ukránig, illetve, a legutolsó földgáz-molekuláig a hannoveri uszoda fűtőházában.

Azok számára, akik csupán a különféle elméletek smaragdszemüvegén át képesek szemlélni a világot, mi sem természetesebb, mint lecserélni egy bukott elméletet, egy másik meg nem bukottra. Számomra azonban a háború sohasem volt egy absztrakció és valahányszor az elmélet ütközött a tapasztalataimmal, én mindig az utóbbira hallgattam.

Eltöltöttem néhány évet különböző katona-diplomáciai beosztásokban, aztán később mint rendőrségi krízistárgyaló, és ezekben a munkákban a tapasztalatom megtanított, hogy

az igazi bölcsesség a konfliktusok de-eszkalálásában rejlik.

Sajnos, a Huntington féle fogalomrendszer alkalmazása a jelenlegi konfliktusra, ennek az ellenkezőjét eredményezi.

A háború miserendje szerint a helyzetértékelést a helyzet definiálása követi. Ez az a pont amikor kiválasztjuk azt a megfogalmazást, ami a megítélésünk szerint a legpontosabban írja le az adott helyzetet. A sakkjátszmának talán ez a legkritikusabb pontja. Ha sikerül rátapintanunk a lényegre és egy pontos meghatározást megfogalmaznunk, akkor ez megteremti a győzelem lehetőségét. Ha itt tévedünk és rossz térképpel indulunk útnak, akkor hiába halmozunk sikert sikerre, a kivánt célt nem fogjuk elérni.

Ha az egyetlen gondolati szerszám, amivel dolgozni tudunk, az Huntington kalapácsa, akkor a világ összes konfliktusát szegnek fogjuk gondolni.

Ha a helyzet definíciója azt sugallja, hogy a jelenlegi orosz-ukrán háború egy civilizációs konfliktus, akkor egyértelmű, hogy nem két kelet-európai állam áll szemben egymással, hanem a nyugati kereszténység civilizációja az ortodox civilizációval.

Egy ilyen definíció könnyedén önbeteljesítő jóslattá válhat, ami a konfliktus elmélyüléséhez, eszkalálódásához és tovább terjedéséhez vezet. Mivel ebben a huntingtoni civilizációs háborúban a világ atomhatalmainak a fele áll szemben egymással, a háború következményei beláthatatlanak lehetnek.

Ha azonban a fennálló helyzetet egy korlátozott háborúként definiáljuk, akkor ebből a meghatározásból az előbbitől teljesen különböző politikai es katonai célok következnek.

Ha a háború korlátozott, akkor a mi politikai céljainknak és a céljaink elérése érdekében bevetett katonai és gazdasági eszközöknek is korlátozottaknak kell lenniük.

Egy ilyen felállásban az eszkaláció, térben, mennyiségben vagy minőségben, sokkal kevésbé lesz valószínű.

Természetesen marad az egymillió dolláros kérdés:

Honnan tudjuk, hogy egy Huntington-féle civilizációs, vagy pedig egy korlátozott háborúval van-e dolgunk?

Az őszinte válasz az, hogy nem tudjuk. Illetve, sohasem fogjuk tudni teljes bizonyossággal. Irányadásért itt is érdemes a történelmi tapasztalatra támaszkodni az elméletek steril alkalmazása helyett. Történelmi perspektívából tekintve a dolgot, a civilizációs háború egy igen ritka madár. Samuel Huntington 1992-ben fogalmazta meg először az elméletet a jövő háborúival kapcsolatban. Ha viszont megvizsgáljuk az azóta eltelt 30 évet, akkor bizony keményen kell pedáloznunk, hogy olyan esettanulmányokat találjunk, amelyeket civilizációs háborúnak lehet tekinteni. A múltbeli tapasztalat nem garancia semmire és nem elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi háborúval köszönt be a fegyveres konfliktusok egy új, huntingtoni korszaka.

Ugyanakkor

óvakodnunk kell Huntington csapdájától, hogy minden jelenbeli vagy jövőbeli konfliktust a világ nagyhatalmai között reflexiven civilizációs konfliktusként definiáljunk.

A szemünk előtt zajlik egy nagy léptékű és véres háború Oroszország es Ukrajna között. Bármelyik pillanatban kirobbanhat egy másik, hasonló háború Kína és Tajvan között. A súrlódások az indiai és a kínai szuperhatalmak között mindennaposak. Ezek a konfliktusok azonban még jócskán a korlátozott háború határain belül mozognak. A mi feladatunk az, hogy minél tovább a meglévő korlátok között tartsuk ezeket, és ne hagyjuk, hogy Huntington csapdája önbeteljesítő jóslattá váljon.