Robert C. Castel

Médiatár

A herszoni édesmindegy

Az utóbbi napokban egyetlen dolog foglalkoztatja azokat, akik egy foci VB-nek kijáró figyelemmel követik az ukrajnai eseményeket. A herszoni csata előrehaladása és kimenetele. Ki fogja megnyerni, ki fogja elveszíteni, és mik lesznek a csata következményei a déli frontra nézve? Megnyílik-e az út Mikolajiv és Odessza felé, vagy veszélybe kerül az orosz uralom a Krími Félszigeten? Robert C. Castel elemzése.

Némi általánosítással elmondható, hogy a szakvélemények két pontban konvergálnak:

  1. Nem áll a rendelkezésünkre elegendő információ, hogy bármilyen érdemleges dolgot lehessen mondani a csata jelenlegi állásáról.
  2. A herszoni csatának igen jelentős, esetleg döntő következményei lehetnek a háború egészét illetőleg.

Én egy kicsit másképp látom ezt az egészet.

Kétségtelen, hogy a rendelkezésünkre álló információ hézagos, ellentmondó és propagandával átitatott. Ez viszont elmondható a többi hadszíntérről, sőt az ukrán háború harci selekményeinek a döntő többségéről. A harctér clausewitzi köde mindig ott lebeg a csatamezők felett és ezt semmilyen technológiai – hírszerzési innováció nem lesz képes eloszlatni. Miért? Azért, mert a köd nagy része öngerjesztett, a saját gondolkodási folyamataink, szubjektivitásunk, előítéleteink mellékterméke. Mindez nem jelenti azt, hogy át kell adnunk magunkat az intellektuális defetizmusnak. Ha nem is leszünk képesek előre megjósolni egy csata konkrét kimenetelét, megvannak az eszközeink arra, hogy jelentősen beszűkítsuk az elméletben lehetséges kimenetelek számát és valószínűségi sorrendbe állítsuk őket.

Ami a kialakult konszenzus második pontját illeti, én úgy gondolom, hogy ha az igen alacsony valószínűségű, szélsőséges kimeneteleket kivesszük a pakliból, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy

a herszoni csata nem fog stratégiai szintű fordulópontot hozni az orosz-ukrán háborúban.

Talán meg műveleti szintűt sem.

Miután sikerült kellőképpen felbosszantanom a permanens csodavárókat, illene elmagyaráznom, hogy miért gondolom így. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, elengedhetetlen, hogy a herszoni csatát a háború tágabb, nagystratégiai kontextusában vizsgáljuk.

Miről szól ez a háború?

Végletekig leegyszerűsítve a dolgot,

ez a háború arról szól, hogy ki és milyen mértékben fogja ellenőrizni a NATO keleti határai és az Orosz Föderáció között elterülő ingatlant.

Politikailag, katonailag, gazdaságilag és ideológiailag.

Mik a hadviselő felek céljai?

Ukrajna célja, a manapság népszerűtlen kifejezéssel élve, a nemzeti szuverenitásának a megőrzése.

Oroszország célja az, hogy minél jobban kiterjessze az ellenőrzését a fent említett ingatlan felett, úgy mennyiségi, mint minőségi értelemben.

A különbség a két cél között drámai.

Ukrajna célja a természeténél fogva merev és igen kevés manőverezési lehetőséget tesz lehetővé. Ezzel szemben Oroszország számára számos lehetőség van arra, hogy az ellenőrzését kiterjessze a vitatott terület felett. Egy ukrán bábkormány, Ukrajna katonai megszállása, egy nemzetközi egyezmény, egy bukott állam és egy befagyott konfliktus kialakítása csupán néhány ezek közül a lehetőségek közül.

Ebben az értelemben a konfliktus meglehetősen aszimmetrikus. Ami Ukrajna számára kényszerpálya, az Oroszország számára egy igen széles döntéshozatali sáv.

Mik a szemben álló felek által választott stratégiák a céljaik elérésére?

Ukrajna számára középtávon csupán egyetlen stratégia létezik. Megakadályozni a további területvesztést, és visszaszerezni a már elvesztett kvázi 20%-ot. Minden más stratégia, pl. Oroszország kivéreztetése, az ukrán Afganisztán víziója stb., kivétel nélkül remek stratégiák – Ukrajna nyugati szövetségesei számára. Ukrajna számára azonban ezek a stratégiák – bármi legyen is a kimenetelük – az ukrán állam, az ukrán gazdaság és az ukrán társadalom pusztulását jelentik.

Amit Oroszország stratégiájáról írtam a háború első napjaiban, a clausewitzi triádon alapuló három fokozat, beigazolódott. Az első fokozat, az ukrán politikai és katonai döntéshozatal semlegesítése, nem járt sikerrel. Jelenleg Oroszország a második fokozatnál tart és ennek célja az ukrán fegyveres erők, az ukrán állam hadviselési képességének a felőrlése. A küszöbön álló harmadik fokozat célja az ukrán nemzet, az ukrán társadalom megtörése lesz, többek között az energiafegyver bevetésével a közelgő tél folyamán.

A jelenlegi, második fokozat stratégiája, az ukránokétól eltérően, nem terület-centrikus, hanem az ellenfél élőerejének és a haditechnikájának a felőrlését szolgálja.

A stratégia célja egy katonai vákuum kialakítása a NATO keleti határa és Oroszország között,

amit aztán meg lehet tölteni orosz politikai befolyással és/vagy orosz katonai erővel. Durva leegyszerűsítéssel elmondhatjuk, hogy az orosz stratégia szempontjából édesmindegy, hogy hol állítják fel a húsdarálót, hol zajlik le az ukrán hadsereg felmorzsolása, a Donbászban vagy esetleg a herszoni fronton.

Ebben az “édesmindegyben” persze van némi túlzás. Hogy miért azt mindjárt meglátjuk.

Hogyan alakul a védelem és a támadás közötti egyensúly ebben a háborúban?

Már többször írtam arról, a hadelmélet klasszikusaira hivatkozva, hogy a védelem az ab ovo erősebb harcforma. Miért? Azért, mert az alapállás az, hogy létezik egy status quo, amit a támadó meg akar változtatni, a védő pedig meg akar védeni. A támadó cselekvéskényszerben van, a védő nem.

Ezen az elméleti különbségen túl azonban, a támadás és a védelem közötti egyensúly állandóan változik, technológiai, társadalmi és kulturális folyamatok függvényében. Míg az öbölháborúk folyamán a támadás tűnt az erősebb harcformának, addig az ukrán-orosz háború első hat hónapja arra enged következtetni, hogy az egyensúly igen markánsan a védelem javára billent el. Még jobban leegyszerűsítve a dolgot, a támadás nagyságrendekkel vált költségesebbé, mint a védekezés. Ez igaz úgy az élőerőre, mint a haditechnikára, mint az ezek fenntartását szolgáló logisztikai “farokra”. Ez a mintázat megerősítést nyert úgy Kijev ostroma, mint a Harkiv környéki ukrán ellentámadások során. Az orosz hadsereg gleccser-sebességű előrehaladása a Donbasz megerősített vonalain keresztül további bizonyítéka a védelem dominanciájának.

Milyen erőforrások állnak a szembenálló felek rendelkezésére?

A haditechnika terén durva leegyszerűsítéssel elmondható, hogy

az orosz mennyiség áll szemben az ukrán minőséggel.

Hogy ez a nyugati támogatásból származó minőség képes lesz-e ellensúlyozni az orosz mennyiséget az még nyitott kérdés.

Az élőerő terén, legalábbis “papíron”, az ukrán fél mindezidáig többszörös számbeli fölényt élvezett. Hosszútávon ez az előny nem tűnik fenntarthatónak. Minőségileg nem mutatkozik kirívó különbség a két hadsereg élőereje között.

Mit mond mindez a herszoni csata lehetséges kimeneteléről?

Ha elfogadjuk az általam felsorolt premisszákat akkor azokból egy egész sor következtetést vonhatunk le, a pillanatnyi operatív helyzet részletes ismerete nélkül.

1. Mivel a háborúnak ebben a stádiumában a védelem a bizonyítottan erősebb harcforma, a legelőnyösebb egy a stratégiai szinten támadó, ugyanakkor a műveleti szinten védekező felállás. A legkevésbé előnyös egy a stratégiai szinten védekező, a műveleti szinten támadó felállás. A herszoni csatában az előbbi az oroszok pozíciója, az utóbbi az ukránoké. Ebben a kontextusban érdemes elgondolkodni azon is, hogy ha az ukrán hadsereg egy, a jelenleginél előnyösebb, védekező felállásban nem tudott felülkerekedni az oroszokon, akkor kevés okunk van azt feltételezni, hogy az előnytelenebb, támadó felállásban hirtelen sikert fognak aratni.

2. Ha az orosz stratégia célja az ukrán haderő felmorzsolása, akkor az sokkal könnyebben kivitelezhető, ha az ukránok a Herszon körüli nyílt sztyeppén támadnak, mintha a Donbasz erődrendszereiben védekeznek. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen ellentámadást nem lehet rosszul kiképzett területvédelmisekkel végrehajtani. Az ukrán támadás valószínűleg jól kiképzett és harcedzett alakulatokra épül, amiket tömeges veszteségek esetén nem lehet egykönnyen pótolni. Paradox módon, a herszoni ukrán ellentámadás stratégiai szinten áldást jelenthet az oroszok számára. Felteve, hogy a csata nem végződik egy katasztrofális orosz vereséggel.

3. Ami a haditechnika szerepét illeti, a legfontosabb meglátás az, hogy az orosz tüzérség képes az egész herszoni hadszíntér hatékony lefedésére. A nagy pontosságú ukrán tüzérségi eszközök, mint pl. a HIMARS igen hatékonyak lesznek a tüzérségi lőszerraktárak és a vezetési pontok támadásában, de a taktikai szintű, nappali tüzérségi párbajokhoz érdemben nem tudnak csatlakozni. Pontosabban, tudnak, de akkor a túlélési esélyeik drasztikusan összezsugorodnak az egyre növekvő számban jelenlevő orosz felderítődrónok jelenléte miatt. A HIMARS-ok igen hatékony túlélőnek bizonyultak a sok száz kilométeres front mentén elszórtan végrehajtott tüzérségi rajtaütésekben, de ha egy igen szűk front támogatására kötik le őket akkor hamar elveszítik azt a taktikai rugalmasságot, ami eddig a túlélésük záloga volt.

4. Ahhoz, hogy az ukránok a siker plauzibilis reményével kezdjenek a herszoni ellentámadásba, három feltétel közül legalább az egyiknek be kellett volna teljesülnie. Az első a műveleti meglepetés, a lehetőség szerint egy vagy több technológiai meglepetéssel kiegészítve. A második a többszörös ukrán túlerő úgy hadianyagban, mint élőerőben. Azok, akik olyan előszeretettel hangoztatták Kijev ostroma alatt a klasszikus három az egyhez arányt, úgy tűnik hirtelen nem találják az abakuszukat. A harmadik feltétel egy nagyon kreatív és nagyon meglepő taktikai bravúr. A támadás elkezdődött úgy, hogy az első kettőről az ukrán fél már eleve lemondott. Egyetlen kérdés maradt csupán: hogy képesek lesznek-e az ukránok arra a bizonyos kreatív bravúrra, ami erő-többszörözőként ellensúlyozná ennek az ellentámadásnak a beépített hiányosságait.

5. Az ukrán ellentámadás sikere szempontjából az idő fontosabb faktor, mint a tér. A kezdeti sikerek után az előrehaladás napról-napra nehezebb lesz, mivel az eltelt idő lehetőséget ad az oroszoknak további, főleg tüzérségi erő összevonására. Amit nem fogunk látni a csata első napjaiban, azt igen kétséges, hogy valaha is látni fogjuk.

6. A végletekig sulykolt narratíva csupán féligazságot közöl. A Dnyeper nem föltétlenül az ukránok szövetségese ebben a csatában. A hidak folyamatos támadása egyrészt hatalmas terhet ró az orosz logisztikára, másrészt a folyam egy meglehetősen decens harckocsi elhárító árkot képez, ami mögött az orosz tüzérség többé-kevésbé biztonságban tudhatja magát. Tűzcsapásokkal, rajtaütésekkel számolniuk kell, de az esélye annak, hogy a lövegeket közvetlen irányzással kelljen majd ukrán páncélosok ellen bevetni, elenyésző.

Mit jelent mindez a csata kimenetelét illetőleg?

Azt jelenti, hogy

a politika szintjén, bármi történjék is a harcterén, mindkét fél a herszoni csata győztesének fogja kikiáltani magát.

Nem kizárt, hogy az ukránok esetében még egy igen mérsékelt taktikai sikernek is hatalmas politikai jelentősége lehet, úgy a honi, mint a szövetséges morál fenntartásában. Az ukránok a térképre mutatva érvelhetnek majd, hogy ha a nyugat megfelelőképpen támogatta volna őket hadfelszereléssel, akkor a taktikai siker helyett műveleti szintű sikerről beszélhetnénk. Mindez valószínűleg döntően hozzájárulna a nyugati segítség volumenének fenntartásához, illetve kiterjesztéséhez. Nem kizárt, hogy a herszoni ellentámadásnak pont ez a racionáléja, nem pedig a négyzetkilométerben mérhető harctéri siker. Ha valóban ez a helyzet, és az offenzíva céljai politikai, nem pedig katonai célok, akkor az ukránok igen nagy áldozatot lesznek hajlandók hozni ezeknek a felmutatható politikai céloknak a megvalósítása érdekében.

A kérdés csupán az, hogy a várt haszon a honi morál és a külföldi támogatás terén kompenzálni fogja-e Ukrajnát az önfelőrlés ütemének a felgyorsításáért?

A stratégiai, illetve a műveleti szinten a herszoni ellentámadás valószínűleg nem fog egy valódi fordulópontot képezni. Az én megítélésem szerint a legvalószínűbb forgatókönyv az érintkezési vonal hullámzása lesz néhány tucat kilométer mélységben. Néhány kisebb település gazdát cserélhet, esetleg több alkalommal is. Ugyanakkor

annak az esélye, hogy az ukrán félnek sikerülni fog visszafoglalnia Herszont, elenyésző.

Annak sem túl nagy az esélye, hogy az ukrán ellentámadás megtörését kihasználva az oroszoknak sikerülne megtenniük a következő ugrást Mikolajiv felé.

A háború egészét tekintve úgy tűnik, hogy egyik félnek sincs per pillanat elég katonai ereje egy esetleges áttörés műveleti szintű kiaknázására.

Összehasonlítva a jelenlegi háború csatáit a 2. világháború csatáival, amiket ugyanezen a területen vívtak, akkor egy sokkal óvatosabb, takarékosabb és statikusabb, minden manőver-bravúrt nélkülöző hadviselést látunk.

A nagy ellentámadás, aminek a szögére a háború kimenetelét akasztotta a szenzációhajhászat média, a térképen vizsgálva meglehetősen közömbös kimenetelű lesz, akár az ukrán fél kerül ki belőle győztesen, akár az orosz.

Ezért gondolom úgy, hogy nem kizárt, hogy az évek múltán úgy fogunk visszatekinteni erre a hónapokkal előre beharangozott “sorsdöntő” csatára, mint a herszoni édesmindegyre.

Ezek is érdekelhetik